Búcsúszó.

Van az a pillanat, amikor áldozatokat kell hoznod. Amikor fel kell adnod dolgokat, még akkor is ha számodra ezek jelentik az életet. Mert közben, legbelül széttépnek, megölnek Téged. Van, hogy másoknak nem olyan fontos valami, mint neked. Hiába dolgoztok ugyanazért a célért. Tudod, nem kell, hogy minden búcsú fájjon! El lehet válni valamitől szépen, csendben is.Örülj annak, hogy ezek a dolgok megtörténtek! Hogy a részese lehettél valaminek. Valami nagynak, ami megmozgat több 100 embert ha kell. Részese lehettél egy olyan közösségnek, akik bármikor melletted álltak. Akikre számíthattál. Megismerhettél új embereket, barátságokat kötöttél. Azt csinálhattad amit szeretsz, és amiben jó vagy. Persze vannak kivételek is. Vannak, akiket jobban megszerettél, rájuk merted volna bízni az életedet, majd csalódnod kellett bennük. Volt, akibe beleszerettél. Volt, aki végig egyengette az utadat. Segített és tanácsokat adott, hogy mit, hogy csinálj. Segített, hogy sikeres legyél. Viszont nem tudta neked megadni, amire igazán vágytál. Nem nagy dolog. Nem függ anyagiaktól. Nem elismerés. Nem tapsvihar, kitüntetés. Egy egyszerű, aprócska szó.

 Nos... nem tudom, olvasod-e... :) Talán csak remélni tudom.. Te nem tudtad kimondani. Egy év alatt talán kétszer hallottam Tőled. És nagyon sokat jelentett akkor.. de mégis csak nehezen éreztetted, hogy így is gondolod. Mindenesetre Én most leírom. Köszönöm! Köszönöm, hogy az életem részese voltál. Köszönöm, hogy elindítottál anno egy úton és, hogy végigkísérted azt. Köszönöm, hogy megtanítottál szervezni, precíznek lenni. Köszönöm, hogy mellettem álltál életem jó és rossz napjain egyaránt. Köszönöm, hogy a legjobb főnököm voltál.. Köszönöm, hogy mikor Veled voltam, úgy éreztem Élek! 

Köszönöm mindenkinek, hogy segítették a munkámat. Köszönöm, hogy biztattak. Köszönöm, hogy barátok, bajtársak lettünk! További érdemleges, eredményes küzdelmet kívánok! Február 23-i nappal én feladom a harcot. Kicsit meghalok legbelül. A Lelkem egy része is. De az élet már csak ilyen.. :)