Szendrey Júlia naplójából

Junius, 1846.

Valóban igaz. Nem érti senki a sziv életét és történetét, csak a külső felületes életet látják; s milly keményen itélnek felettünk, pedig ha sokszor tudnák, milly küzdés van belöl, midőn előttök vigadni látszunk; s hogy a sziv talán épen akkor tartja legszebb lakója kétségbeesett temetését, midőn az ajkak mosolyogva viszonozzák az üres puszta bókokat; de ha tudnák, még sem könnyeznének velünk, pedig az ő életök is csak igy folyt le, mig szivök bennt, olly hideg és kiméletlenné lett.

Pedig a sziv élete az, mi a külsőt is meghatározza. Nézzük a leányt, ki világba lépésekor jó volt mint isten angyala, szelid és kegyes, mint ők, tiszta mint bérctetőre esett hó. De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva csügg egész valója az ifjun, ki szerelmét tán csak időtöltésbül, vagy más mellékes érdekekből éleszti, mig ráúnván, könnyelmüen elhagyja, midőn képe és e szerelem már olly erős gyökeret vert a szegény lány szívében, mellyet, midőn szerelme kijátszását látja, vérezve szakit ki belőle; mert a sziv nem szakad meg könnyen, hanem összehúzódik önmagában, elzsibbad és mint jég olly hideg, de nem olly olvadhatóvá lesz. Mi csoda, ha midőn látja, hogy belső tiszta boldogsága tán örökre elenyészett, erővel dönti magát a világ zajába, s mohón és kapkodva kutat fel és élvez minden gyönyört, mit csak helyzetében a világ képes adni, s könnyelmüen hallgatja a csapodár ifjakat szerelmet regélni, s mohósággal fogadja esküjöket, jól tudja annak hamisságát, még is örül, ha legkissebb érdeket érez erántok, mert hisz pillanatokra ez is elszóródást okoz neki, s nem fél veszedelemtől, mert tudja, hogy szeretni csak egyszer lehet, s csak egyet olly igazán és lélekből, mellynek elvesztését nem pótolhatja semmi a világon; s ha az ifjú szavai forróbak s szemeiből is mélyebb szerelem lángol, rövid ideig elámithatja önmagát, viszonérzésről álmodva, de ekkor csak hamar eszébe jut első szent szerelme, s az ifju, kinek szint' igy vélt örök szerelmet lelkéből olvashatni, s ekkor szíve még inkább összehúzódik, s életét még keserűbb fájdalom kíséri, mig azt elemésztheti. A világ csudálkozva kárhoztatja a leányt, ki rövid idő előtt olly szende és ártatlan volt, s most kacér, könnyelmüen víg és szabad, kárhoztatja őt, mert nem ismeri a kínokat, melly belsejében szétdulta csendes boldogságát, s hogy ennek emléke vérbetükkel áll mindég előtte, melly még sarjadzásában elöli örömeit. -

De csak szánhatjuk a világot, mert mig illy hideg lett, minden egyese hasonló érzelmeket szenvedett és küzködött által. -