Egy nap majd rájössz, hogy minden amiben addig hittél elvész. Nem marad más csak az emlék. És amikor ezt beismered magadnak, a feje tetejére áll az életed épp úgy, ahogy te is megváltozol. Nem leszel már a régi, másképp tekintesz a körülötted élő emberekre, a világra. Egy kicsit magad alatt leszel de még reménykedsz. Egy nap viszont rájössz, hogy felesleges. Már semmi nem lesz olyan, mint régen.
Ez lesz az 5. karácsony amióta a szüleim elváltak, és a 3. hogy nem leszünk együtt újra mind a hárman. Mostanában nagyon sokat gondolok arra, hogy milyen volt régen, de szinte semmire nem emlékszem. Csak emlékfoszlányaim vannak. Nem emlékszem a mindennapjainkra, arra, hogy hogyan ünnepeltük a születésnapokat. Csupán az a néhány kirándulás maradt, vagy amikor éjszaka anya hazaért a munkából és apu megvárta őt. Volt hogy végigbeszéltek egy egész éjszakát, mert csak akkor látták egymást. Azokon a heteken anyu délutános volt, apu pedig korán ment dolgozni. Olyankor boldog voltam. De olyan emlékem is van, hogy a szobámban ülök, felhúzott térdekkel a sarokban és sírok. Veszekedtek. Ilyenkor féltem. Azt hittem minden miattam van. Nem akartam, hogy különváljanak. És akkor még nem is tudtam, hogy mi lesz a vége. Nem értettem semmit! Csak 11 éves voltam! Nem beszéltem SENKIVEL! Azt hittem, emiatt lenéznek majd.
Most itt állok 16 évesen. Azóta öt év telt el. Mondhatni megszoktam már ezt a helyzetet. De hiányzik. Leírhatatlanul. Bármit megtennék azért, hogy csak egyetlen egy napra újra egy család lehessünk.. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése